Leírás: Egy vak férfi apró mozzanatai, elbeszélése az életről és a sötétségről.
Korhatár: Nem korhatáros
Stílus: dráma, egyperces
Készült: 2008. májusában
Néha úgy érzem, vakon élni képtelenség. Ilyenkor legszívesebben a szobámba zárkóznék az idők végezetéig. Hályog. Lassan történt, de minden egyes másodperce maga volt a gyötrelem és a fájdalom. Szinte látom magam, ahogy szépen, fokozatosan veszítem el a szemem világát.
Jól mondják az emberek: A szem a lélek tükre.
Egy év telt el – egy fájdalmakkal teli, borzasztó év. Újra meg kellett keresnem önmagamat, rátalálni a benső szépségekre, amik rejtőznek bennem. Mindenkiben van valami szépség, talán nem kívül, hanem belül, legyen akármiről szó.
Elhidegültek tőlem az emberek, amire valahogy számítottam. Ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla. Egy ideig babusgatjuk a szerencsétlen rászorulót, aztán jól pofára ejtjük. Nem szeretünk nyomorékok pesztrálói lenni, és ez így van, amióta világ a világ.
Egy hosszú éve vagyok magam, csak magam, nem számítva senkire és semmire, naphosszat a szobámban ücsörögve várom vagy a csodát, vagy a megváltást, már nem is tudom pontosan.
Börtönbe zártak. Életfogytiglan. S az ablak rácsain át sem láthatom
a cellát megvilágító egyetlen, kósza napsugarat.
Sötétség. A belsőm is ilyen – vak, tétova.
Magam sem tudom, hogy élhetek még mindig. Újra tanultam járni – apránként, jóval lassabb tempót ütöttem meg, mint korábban. Még ma is előfordul, hogy megbotlok, elesek, szinte látom magam előtt az emberek lesajnáló pillantását. Azt hiszik, részeg vagyok. És ott hagynak a nyílt utcán, a boltban, a lépcsőházban, otthagynak mindenütt.
Magam vagyok, magamra számíthatok, és ezzel talán nincs is semmi baj. Mindenki megtanulja, hogy ő a saját szerencséjének és szerencsétlenségének a kovácsa.
Újra olvasok és írok. Borzasztóan lassan megy, de legalább megy, nem kell még jobban kivonnom magam a normális élet forgatagából. Az egészséges emberek azt hiszik, ők a világ legnormálisabb emberpéldányai. Nem számít, mekkora szemétláda, csak az, hogy édes a mosolya vagy tökéletes teste van.
Ezek mind szép és fontos dolgok. Nem nézünk a felszín alá, egyből beskatulyázzuk a másikat.
Ma már az ösztöneim, a tapintásom és a hallásom vezérelnek, hallgatok az ő megérzéseikre. Fura, de nem értékeljük a tapintást addig, amíg van. Sem a hallást. Sem a látást. Viszont ha elveszítjük valamelyiket, a többi érzékszervünk a segítségünkre siet, így a tapintásom és a hallásom vette át a szemem funkcióját.
Ha megérintek valamit, szinte éget a szemem – látom magam előtt, és mégsem. Talán azért vagyok képes elképzelni, mert voltak idők, mikor láttam. Nem értékeltem, és ezt csak most látom jól igazán. Látom – ironikus, nemde?
Talán jobb is így, hogy nem látok. Biztosan furcsa ezt hallani. Előtte csak a munkának éltem. Éjjel-nappal robot, semmi magánélet, barátoknak titulált egyedek, akik az első probléma megjelenése után felhúzták a nyúlcipőt.
Eszembe jutott valami, egy idézet, aminek akkor és ott, gyerekkoromban nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget:
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan.” – Antoine de Saint-Exupéry
Tanultam. Sokkal több mindent, mint amit az iskolában belém vertek. Jó lecke volt. Bár belátom, és a hibákat, amiket hosszú életem során vétettem, de sajnos ez nem adja vissza a szemeim szabadságát. Csak a sötétség. Tapintok. Hallok. Képzelgek, folyton képzelgek: mi változott a környezetemben az elmúlt időben? Vajon a szobám tényleg ugyanolyan, mint régen, egy évvel ezelőtt?
Azt hiszem, meg fogom kérdezni a postást.
A szerző megjegyzése: Szeretném megkérdezni az olvasóimtól, hogy érthető a történet vége, tehát a csattanó, a befejezés? Nekem igen, de volt már olyan, aki számára nem volt teljesen világos. Ha bármi kérdésed van, vagy csak véleményezni szeretnéd, komment formájában megteheted, mindegyikre válaszolok.:))
