Leírás: Talán annyira nem is mese... Jasmine királylány kezét az nyeri el, aki egy lovagi tornán nem talál legyozore. A szerencsés fiatal Arthur, ám Jasmine szívét a legyozött, szoke hajú fiú, Cedric dobogtatja meg...
Korhatár: Nem korhatáros
Stílus: romantikus
Szereplők: Jasmine, Cedric, Arthur (saját szereplők)
Figyelmeztetések: -
Készült: 2008. augusztus
- Apám – szólt a királylány, és meghajolt őfelsége, Harold király előtt. – Valóban elérkezettnek látod az időt arra, hogy megházasodjak?
Harold király barna hajába már belevegyült pár ősz hajszál is. Az ötvenes évei delén járó bölcs uralkodó köztiszteletnek örvendett.
- Igen, lányom, a leghatározottabban – felelte mély, öblös hangján az uralkodó.
- Kit szánsz nekem, apám? – kérdezte a királykisasszony.
- Azt a bátor vitézt, ki katonáim legjobbika. Sőt, mi több! Nem csak szolgálóim nevezhetnek majd a lovagi tornára, hanem bárki, aki elég erőt érez magában, hogy megküzdjön a kegyeidért, kislányom.
A lovagi tornára két nappal később került sor. Nevezett mindenféle vitéz, katona, nemes, de még a szegény parasztok némelyike is. Mikor elterjedt a hír, hogy a legjobb harcos elnyeri a király leányának, Jasmine hercegnőnek a kezét, az egész palota lázban égett.
Harold király és Jasmine királykisasszony a pódiumon foglalt helyet az uralkodó család többi tagjával együtt. Amikor őfelsége felállt, egy csapásra csend támadt.
- Jasmine leányom kezét nyeri el az a harcos, aki ezen a lovagi tornán nem talál legyőzőre.
Sorsolás után felsorakoztak a harcosok, és nem sokkal később el is kezdődött a viadal. Fiatalok, idősebbek, jóképűek és csúnyácskák mind-mind a királylány kezéért küzdöttek.
A tusát, s vele együtt Jasmine kezét egy húszas évei közepén járó fiatalember nyerte el.
Ám amikor a vesztes lovag leemelte fejéről a sisakját, Jasmine királylány szíve akkorát dobbant, mint még soha.
Huszonkét év körüli, szőke, kék szemű fiú, kellemes vonásokkal, telt ajkakkal. Mikor a fiú észrevette, hogy a királykisasszony őt figyeli, a pódium felé fordult, és meghajolt a királyi család, de legfőképpen Jasmine előtt.
A nép boldogan üdvözölte a torna győztesét, majd a fiatalember a pódium felé vette az irányt. Odalépett Jasmine elé, és mélyen meghajolt. A hercegnő illendően biccentett.
- Szépséges Jasmine királylány. A nevem Arthur. A legmélyebb tiszteletem... - a lány azonban már nem figyelt rá. Tengerkék szemeivel a szőke fiút nézte. A fiú rámosolygott, majd eltűnt a szeme elöl.
Késő este volt. Jasmine összekötötte derekáig érő ezüstszőke haját, majd csuklyát húzott a fejére, és kimászott az erkélyéről.
Jasmine királylány szobája a földszinten volt, mert azelőtt tériszonyra hivatkozva sosem mert kimenni az erkélyre. Most, hogy egy ideje a kastély földszintjén lakott, már nem félt kihajolni.
- Mindjárt fél tizenkettő – gondolta Jasmine, Ez idő tájt szoktak elmenni a palota őrei egy kicsit nassolni. Sokszor fent volt még késő éjszaka is, volt alkalma megfigyelni az őrök szokásait.
Fél egy után öt perccel az őrök elindultak. Amikor elhaltak az utolsó lépések, Jasmine odaszaladt a kapuhoz, és óvatosan kitárta. Óvatosan résnyire nyitotta, éppen csak kifért.
Amint kijutott, szinte azonnal futásnak eredt. A közeli falu felé tartott, hogy végre kiderítse, ki volt az a szőke hajú fiú, akit Arthur legyőzött.
A falu legnagyobb kocsmájában, a Táncoló lángokban még javában zajlott az élet. Jasmine tétován lépett be az italozóba. Csak remélni tudta, hogy senki nem fogja felismerni.
Zsúfolásig tele volt a kocsma, Jasmine-nak eltartott egy ideig, amíg odaverekedte magát a bárpulthoz.
- Mit adhatok, kislány? – fordult hozzá a csapos, egy középkorú, elöl igencsak kopaszodó férfi.
- A segítségét szeretném kérni - mondta Jasmine elváltoztatott hangon. – Meg tudná mondani, ki nyerte a lovagi tornát?
- Egy Arthur nevű srác. Derék fiú, őfelsége szolgálatában áll.
- És kit győzött le?
- Cedricet. Jóképű fiatalember, a lányok kedvence. Nem iszik valamit?
- Nem, köszönöm – hárította el gyorsan Jasmine. – Cedric... Ő merre lakik?
- Egy utcával errébb’, a Napsugár úton. Őt keresi, Cedricet?
- Mi a vezetékneve?
- Smith. Azt hiszem, csak simán Smith.
Egy faluban mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent. Ő a palotában él egy üvegbúra alatt, nem tudja milyen a való világ…
Cedric Smith...
Hamar megtalálta Smithéket. Bár jól tudta, illetlenség zavarni valakit ilyen kései órán, azonban Jasmine-nak ez volt az egyetlen esélye, hogy négyszemközt beszéljen a fiúval.
A ház aprócska volt, de takaros. Szép kis gondozott kert is tartozott hozzá.
Kopogtatott.
Nem egészen fél perc múlva egy alacsony, kövér asszonyság nyitott ajtót, aki feltehetőleg Cedric édesanyja lehetett.
- Elnézést a kései zavarásért… - kezdte Jasmine bűnbánóan.
- Mit óhajt? – kérdezte mogorván az asszony.
- Cedricet keresem.
- Ced alszik. Mit akar tőle?
- Beszélni szeretnék vele. Kérem, keltse fel.
- Dehogy keltem! – csattant fel a nő. – Egyébként is, ki maga?
Jasmine leemelte a fejéről a csuklyát és orráról a szemüveget. Mrs. Smith ereiben mintha megfagyott volna a vér. Arca elsápadt, szemei megnagyobbodtak, és tétován szólalt meg.
- Elnézést, hogy nem ismertem meg, felség – mondta az asszony, és mélyen meghajolt. – Kérem, fáradjon beljebb.
- Nem, köszönöm, Mrs. Smith. Idekint megvárom.
Mrs. Smith Cedric társaságában érkezett vissza pár perccel később.
- Felség – szólt Cedric, és ő is meghajolt.
- Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom, de feltétlenül beszélni akartam önnel, Cedric.
A fiú előbb az édesanyjára pillantott, majd Jasmine-ra.
- Fáradjon beljebb.
- Ha lehetne, inkább sétáljunk – felelte Jasmine. Cedric bólintott, felvette a cipőjét, majd elindultak. Nem arra, ahonnan a királylány érkezett, hanem az ellenkező irányba.
- Ne vegye sértésnek, felség, de minek köszönhetem a látogatását?
- Beszélni szerettem volna magával.
- Hogy sajnálatát fejezze ki, amiért nem sikerült legyőznöm Arthurt? – kérdezte élesen Cedric, majd gúnyosan felhorkant.
- Pengeéles nyelve van, hé! – felelte félig nevetve, félig komolyan a királylány.
- Kerüljük ki az udvarias társalkodást, és mondja meg, miért jött.
- Magának kellett volna nyernie – egy pillanatig farkasszemet nézett a két fiatal, majd Cedric elkapta a fejét, és felnevetett.
- Nem így lett.
- Igazán sajnálom.
- Komolyan?
- Maga szerint itt lennék, ha nem gondolnám komolyan?
- Fura egy lány ön, felség.
- Szólítson Jasmine-nak. Egyébként... hová megyünk?
- A folyóhoz. Látta már a folyót? – kérdezte vidáman Cedric.
- Gyalog még nem.
- Ide szoktam leheveredni és írni – mondta pironkodva a fiú.
- Ön költő?
- Nem. Pék vagyok. Csak a szabadidőmben szeretek írogatni.
- Pék, költő, lovagi tornákra jár – Jasmine felnevetett. – Jó lovag válna magából.
Cedric elvörösödött.
- Mindjárt ott leszünk.
Nagyjából húsz méter szélességű, sebesen áramló folyó választotta el a két partot. A meder környéke telis tele volt kisebb-nagyobb kövekkel, a két fiatal oda telepedett le.
- Milyen gyönyörű – motyogta ámulva a királykisasszony.
- Most már nyugodtan leveheti a csuklyáját. A madár se jár errefelé ilyen későn.
- Megmutatja egyszer a verseit? – kérdezte hirtelen a lány.
- Felség, Jasmine, ez nem túl jó ötlet.
- Miért?
- Ön nemsokára boldog feleség lesz. Arthur felesége. Ráadásul királylány. A király leánya és egy szegény pék fiú nem illenek össze.
- Bárcsak én is átlagos lehetnék. Úgy élnék, mint a normális, átlagos emberek.
- Akkor pedig királylány szeretne lenni – mondta halkan Cedric.
- Egyébként honnan veszi azt, hogy én boldog leszek Arthurral? Nem is ismerem azt az embert.
- Ahogyan engem sem.
- Maga szimpatikus, jó ember. Nem viselkedik úgy velem, mint ahogyan mindenki más.
- Ezt hogy érti?
- Hát... - kezdte félénken Jasmine hercegnő. – Nem tartózkodó, távolságtartó. Hímes tojásként bánik velem mindenki, pedig nem vagyok törékeny.
- Ami azt illeti, teljesen másnak képzeltem el. Királykisasszony létére eléggé… hm… hétköznapi a viselkedése. Nem nyafog, nem hisztizik. Ráadásul nagyon csinos is.
- Tetszem magának? – tette fel a kérdést, de rögtön meg is bánta. – Jaj, ne haragudjon, nem úgy értettem. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.
- Hagyja csak, válaszolok. Maga elbűvölő, kedves, okos lány. Igen, az. Én viszont egy szegény fiú vagyok, nem tudnék önnek semmit sem nyújtani.
- A szerelem minden akadályt legyőz. Rögtön tudtam, amikor megláttam.
- Mit?
- Hogy maga lehet az én igaz szerelmem.
- Ne butáskodjon, még teljesen elcsavarja a fejemet – pironkodott Cedric.
- Nem butáskodom, ez az igazság! – csattant fel hirtelen Jasmine. – Mondja, ön tényleg nem érez irántam semmit?
- De, érzek. Csak elfojtom. Amikor megláttam a pódiumon, én…
Egymásra pillantottak. Jasmine tétován elmosolyodott. Cedric ajkai vészesen közeledtek az ő szájához. Mindketten lehunyták a szemüket, és ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze.
A csók után mindketten meglehetősen zavarban voltak, pironkodva tekintgettek a másik felé.
- Ezt lehet, hogy nem kellett volna.
- Semmi baj, Cedric. Én örülök, hogy megcsókoltál.
- Komolyan? – kérdezte fülig elpirulva a fiú. – Én elvennélek. Igazán elvennélek téged, de már eljegyeztek Arthurral.
- Valamit ki kell találnunk.
Pár órával később
Cedric, karjában egy ájult lánnyal igyekezett a kastély felé.
- Hova, hova? – kérdezte az egyik őr.
- A faluban találtam rá. Már ájult volt. Beszélni óhajtok őfelségével – az őrök rápillantottak az ájult teremtésre, és Jasmine királylányt vélték felfedezni benne.
Az egyik őr bevezette Cedricet a szalonba, ahol türelmesen várt a királyra. Jasmine-t pedig valahová lefektették.
- Ön talált rá a leányomra. Jól mondom? – kérdezte egy mély, öblös hang.
- Felség – mondta jól érthetően Cedric. Felpattant a kanapéról, és meghajolt.
- Jasmine jól van, nemsokára csatlakozik hozzánk – mondta őfelsége. – Hogy hívják?
- Cedric Smith a nevem, felség.
- Atyám! Cedric! – köszönt egy női hang az ajtóban. A királylány belépett a szalonba, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Hogy érzed magad, drága leányom?
- Beszélhetnék veled négyszemközt, apám? – Cedric tapintatosan kivonult a szalonból.
- Hallgatlak.
- Apám, ne haragudj rám. Az éjszaka kiszöktem a palotából. Szabadságra vágytam, és hogy egy kicsit egyedül lehessek. Elájultam, és ez a fiatalember, Cedric mentett meg. Könyörögtem neki, hogy csak reggel hozzon haza, nem akartam bajt okozni neki. Reggel azonban gyengén ébredtem, és az úton összeestem, de már sokkal jobban vagyok.
- Nos... Ha ez így történt, akkor hálával tartozom neki.
- Atyám, én szeretnék hozzámenni. Sokat beszélgettünk az éjjel, roppant törekvő, okos fiú.
- Látom én, hogy okos fiú. De Jasmine, mégis mit látsz benne?
- Arthur őt győzte le. Kiváló harcos és katona lehetne belőle.
- Mivel foglalkozik?
- Pék, apám.
- Nem gondolod, hogy egy rangban hozzád illő fiatalemberhez kellene hozzámenned?
- Okos, művelt fiú, és... - kezdte Jasmine, de édesapja nem hagyta végigmondani.
- Tetszik neked, nem úgy, mint Arthur – felelte a lány helyett Harold király. – Nekem a te boldogságod a legfontosabb, kislányom. Ha nem kedveled Arthurt, elfogadom, és természetesen nem kell hozzámenned. Remélem, tényleg jó kardforgató ez a Cedric, és nem csak szerencséje volt.
- Az, apa, ebben biztos vagyok – Jasmine átölelte édesapját.
- Látom elbódított a szerelem – mondta a király, azután elmosolyodott. – Remélem, megengeded, hogy előbb megismerjem a fiút, csak aztán döntenék az atyai áldásról.
- Ez igent jelent?
- Majdnem igent – mindketten elmosolyodtak, Jasmine pedig még egyszer megölelte édesapját.
- Köszönöm, apa.
Három hónappal később, Jasmine királykisasszony tizenhetedik születésnapján tartották meg a két fiatal esküvőjét és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
