Leírás: Alkonyat ff, ami Edward átalakulásáról szól. Valahogy így képzeltem el a dolgot. Ti? :)
Szereplők: Edward Cullen, Carlisle Cullen
Stílus: általános
Figyelmeztetések: -
1918.
Az emberek szánakozva, sajnálkozva tekintettek rám. Jól tudtam, mire gondolhatnak. Szinte perzselték az arcomat a tekintetek, ennek ellenére képtelen voltam levenni róluk a tekintetem. A kórház, amelyben feküdtem, vagyis jelen pillanatban ahol egyik kórteremből a másikba vonszoltak épp, telis tele volt emberekkel, mégis borzasztóan magányosnak éreztem magam. Mindenütt aggódó, elkeseredett szülők, nagyszülők, testvérek. Bárcsak nekem is volna valakim, aki fogná a kezem, aki nem engedne el, csak mikor már mindennek vége!
Az új kórteremben tizenhat beteg feküdt, szinte szabályosan hegyén-hátán. Ápolók, doktorok sürögtek-forogtak, kisírt szemű rokonok vigasztalták a betegeket halálos ágyuk mellett. Irtóztam ettől a helytől. Borzadva néztem végig fiatal és idős emberek haláltusáját. Próbáltam nem rájuk gondolni, de mindig sikerült elcsípnem egy-egy búcsúzkodó mondatot, fájdalmas kiáltásokat. Rám is ez vár hát. Hosszú, kínszenvedéses haláltusa, melyben nem kerekedhetek felül, s aztán a végén, már megváltásként fog érkezni a halál…
Nem tudtam nem erre gondolni. Az egyik beteg mellettem kilehelte a lelkét. Két ápoló jött, hordágyra tették az elhunytat, és kicipelték. A zokogó, gyászoló rokonok, barátok egymásra támaszkodtak, hogy enyhítsék fájdalmukat. Nem telt bele öt percbe, a megüresedett ágyba új beteget fektettek. Ennyi egy emberi élet? Öt perc? És már jön is a következő?
Elaludtam.
Bizonyára igen magas lázam lehetett, mert furcsa, eddig sosem látott képzeteim támadtak.
A házunkban voltam, Chicago szívében. Besiettem, és a nappaliban találkoztam a szüleimmel.
- Anya, apa – suttogtam döbbenten.
- Szervusz, kisfiam – mondta édesanyám, közelebb lépett hozzám, hogy megöleljen. Riadtan tértem ki az ölelésből.
- Ti meghaltatok, nem léteztek! – fakadtam ki.
A kép változott. Olyan képkockák voltak ezek, amik valójában a múltam részei voltak. Egy kisfiú játszik a kertben, utána beszalad, hogy kezet moshasson, és leüljön a családi asztalhoz ebédelni… Akkor még minden olyan idilli volt, mintha sosem létezne bánat. Amikor a szüleim haláláról álmodtam, hirtelen felébredtem. Szakadt rólam a víz.
Az ágyam mellett megpillantottam orvosomat, Dr. Carlisle Cullent, amint épp egy csinos ápolónővel beszél. Doktor Cullen bár fiatal volt és igen jóképű, nem a külseje miatt szerzett elismerést a szakmában. Odalépett hozzám.
- Szervusz, Edward – mondta halkan, és olyan hangnemben, mintha öt éves lennék. Nem feleltem, csak biccentettem. Nem tudtam, van-e elég erőm beszélni. Tenyerét a homlokomhoz érintette. Olyan volt, mint egy jégcsap. – Lázas vagy.
- Félek – motyogtam halkan, alig érthetően, de Dr. Cullen meghallotta. Erőtlenül folytattam: - Még nem akarok meghalni.
- Nem fogsz meghalni – mondta olyan hangon, hogy már-már elhittem neki. – Csak erősnek kell lenned.
- Félek... - ismételtem riadtan. Minden erőmre szükség volt, hogy beszélni tudjak. – Nem kaptam hosszú időt, de méltósággal kell viselni a sorsot. Nem kell orvosság. Méltósággal akarok élni és meghalni.
Dr. Cullen meglepődött. Úgy látszott, nem szokott hozzá, hogy egy tizenhét éves fiú így lemondjon az életről.
- Bárcsak... - suttogtam. – Bárcsak kaphatnék még egy esélyt.
- Edward, muszáj bevenned ezt – mondta a doktor, de határozottan megráztam a fejem.
- Nem. Köszönök mindent, doktor.
Újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki óvatosan leemeli rólam a takarót, és a karjaiba vesz. Éjszaka volt. Úgy éreztem, mintha lázas is lennék; szinte félig öntudatlan állapotban voltam, de amikor megéreztem a jéghidegek kezeket, amik finoman szorítottak, mintha egy kicsit megnyugodtam volna.
- Dr. Cullen? – kérdeztem halkan.
- Csendesebben! – szólt suttogva.
Nem tudtam, hogy hova, és, hogy miért visz, de furcsa mód bíztam benne. Úgy rémlik, a hátsó ajtón vitt ki. Jó volt még egyszer, így utoljára magamba szívni a hűvös, éjszakai nyári szellőt, a friss levegő illatát. Biztos voltam benne, hogy többé nem érezhetem a bőrömön. Nem álltuk meg kint, Dr. Cullen céltudatosan vitt valamerre, nem tudtam hová, de már nem is érdekelt.
Egy otthonos, kedves kis lakásban tértem magamhoz. Egy fekete kanapén feküdtem, Dr. Cullen pedig nem messze tőlem a padlón ült, és mereven nézett.
- Doktor... mondja, haldoklom? – kérdeztem elfúló hangon.
- Igen – felelte kertelés nélkül. Aztán olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam: - Ugye nem akarsz meghalni? Szeretnél élni, Edward?
- Igen.
- Bármit megtennél érte?
- Igen.
- Biztos?
- Igen.
Bólintott. Vett egy nagy levegőt, felállt, és felém közeledett. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mi történt, de éles fájdalom tört rám. Az egész testem lángolt, úgy éreztem, hogy menten beleőrülök a fájdalomba. Leestem a kanapéról. Rázkódni kezdtem, remegett minden porcikám. Doktor Cullen komoran bámult. Megpróbált visszafektetni a kanapéra, de nem ment neki.
- Cullen – suttogtam gyűlölködve egy jobb pillanatomban. A férfi nem reagált. Úgy éreztem, mintha percről percre – talán óráról órára?- fogyna az erőm. Amikor nem éreztem az iszonyú nagy fájdalmat, elterveztem, hogy azon nyomban megölöm, amint jobban leszek. Leszek egyáltalán jobban?
Azt mondta így lesz, én pedig valamilyen oknál fogva, még az elviselhetetlen fájdalom ellenére is bíztam benne.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje vagyok ilyen állapotban. Ha tudtam volna beszélni, megkértem volna Dr. Cullent, hogy vessen véget az életemnek. Egyszerűen alig bírtam elviselni ezt a kínzó fájdalmat.
Aztán jó hosszú idő után, legalábbis nekem annak tűnt, úgy éreztem, mintha teljesen elvesztettem volna az erőmet. Felüvöltöttem, testem beleremegett ebbe az égető fájdalomba, aztán, egyik pillanatról a másikra minden elmúlt. Kábán feküdtem a padlón, úgy éreztem, annyi erőm sincs, hogy felálljak onnan. Aztán mégis megpróbáltam. Lassan álltam fel.
- Edward – kérdezte egy hang. – Jól vagy?
- Hogy lennék jól? – kérdeztem. Meglepetten konstatáltam, hogy a hangom újra erős. Mélyen belenéztem a doktor sötét, már-már fekete szemeibe.
- Sajnálom – mondta.
- Mióta vagyok így?
- Majdnem másfél napja. – Másfél napja? Döbbenten néztem rá. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
- Mit csinált velem? – kérdeztem szemrehányóan.
- Azt mondtad, hogy élni akarsz – válaszolta, szinte csevegő hangon. – Bármi áron. Hogy nem akarsz meghalni. Nemde?
- Így van.
Nem értettem semmit. Doktor Cullen az íróasztalához lépett, felvett valamit, amiről csakhamar kiderült, hogy egy tükör. A kezembe adta. Félve pillantottam bele.
Soha nem láttam magam még ilyen szépnek, jóképűnek magam, mint most. Úgy éreztem, mintha nem is evilági lennék, mint valami varázslatos angyal. Arcom fehérebb volt, mint eddig bármikor, hasonlított Dr. Cullen halálsápadt arcbőréhez. Vonásaim most nem elcsúfították arcom, hanem különlegessé, széppé tették. Amikor megpillantottam a szemeimet, kis híján rosszul lettem. Eltűnt az én meseszép zöld szemem. Most feketébe hajlott. Úgy éreztem, mintha nem lennék igazi, mintha hamissá változtam volna. Angyali szépséget kaptam, de nem tűnt valódinak. Talán mégsem vagyok jó angyal, hanem rossz? Létezhet ilyen különlegesen szép ember, mint én? Igen. Doktor Carlisle Cullen.
- Mi... mi történt velem, Dr. Cullen? – kérdeztem végül, nagy sokára. Beszélni is alig bírtam a döbbenettől.
- Ezentúl Carlisle, és tegeződjünk, ha kérhetlek – mondta, és elmosolyodott.
- Hogyhogy nem haltam meg? Tüdőgyulladásom volt, a spanyolnátha…
- Igen – szakított félbe Carlisle, és tűnődni kezdett néhány másodpercig. – Az a helyzet, Edward, hogy tulajdonképpen meghaltál.
- Meghaltam?
- Ó, igen – felelte lassan. Az arcomat figyelte. – Ne aggódj, nem vagyok teljesen elmeháborodott. Én is halott vagyok.
Ebben nem voltam egészen bizonyos. Se abban, hogy ép elméjű, se abban, hogy halott.
- Élek, Carlisle, ahogy te is – vetettem ellent. – Csak azt nem tudom, hogy mitől lettem ilyen szép, és mitől lettem olyan rosszul?
- Azért, mert haldokoltál. Meghaltál, Edward, és közben átalakultál.
Várta szavai hatását.
- Átalakultam – mormoltam. Azt hittem, Dr. Cullen teljesen megháborodott. – Mivé?
- Kérlek, Edward, ne ijedj meg, de… szóval… vámpír vagy.
Először nevetni támadt kedvem, de aztán valahogy mégse tettem. Biztosan elsápadtam volna, ha nem lettem volna így is krétafehér. Ajkaimat szorosan összezártam. Carlisle komoly tekintettel nézett rám. Várta, hogy mikor szólalok végre meg, de egy darabig nem tettem. Végignéztem az orvoson. Nagyon jóképű volt, furcsa módon borzasztóan hasonlítottam rá. Nem akartam, hogy így legyen. Belenéztem Carlisle fekete szemeibe. Fogalmam sem volt, hogy hazudik-e, vagy igazat mond.
