Leírás: Slash, dráma, elbeszélés, POV (E/1). Ez a femslash novella pályázatra készült. Ha taszít a slash téma, kérlek nézz más olvasnivaló után. A bétám még nem vizslatta át, lehet benne sok-sok hiba. Az Üveggyöngyjáték slash pályázatára készült, ahol 1. helyet ért el! :)
Korhatár: 14
Stílus: dráma
Figyelmeztetések: SLASH
Készült: 2008. június
A szerző megjegyzése: A novella femslash, vagyis lány-lány kapcsolatot mutat be. Kicsit tanmese jellegű, hajnali kettőkor született, szóval úgy nézzen rá mindenki. XD Kérlek dobj meg egy kritikával, ha elolvastad. Hideg-meleg jöhet. Még valami: direkt nem írtam bele karakterábrázolást. Mindenki képzelje el őket olyannak, amilyennek szeretné. Nálam az alvó lány huszonöt körüli, hosszú, hullámos, göndör hajú, kedves tekintetű. A mesélő félhosszú, fekete hajú, zöld szemű, frufrus, szemüveges, fiús öltözékű huszonkét éves fiatal lány.
Felvillan a karórám számlapja. Mindez csak egy másodpercig tart. A kis- és nagymutató találkozott a tizenkettes feliratnál. Négyet mutat. Kezdem megszokni, hogy alkalmatlan vagyok az alvásra. Átbóbiskolom a napokat, tengek-lengek. Bizonytalanul. Közben jár az agyam. Mindenen. Az élet kifürkészhetetlen dolgain. Megmagyarázhatatlan dolgokat szeretnék megmagyarázni. Na tessék, már a saját gondolataimba is belezavarodok. Ez igazán jellemez engem.
Egy motelben vagyunk, messze a főváros zajától, forgatagától, csak magunk, kettesben. Nem mintha a fővárosban bárki is, legalább egy valaki vetne ránk egy pillantást. Az emberek mennek a maguk dolgára, nem figyelve a másikra. Felőlük akár ott helyben meg is dögölhetek.
Tekintetem rá siklik. Mélyen alszik. Hason fekve, testét csak félig fedi el a takaró. Haja a párnára omlik. Látom, ahogy fel-alá emelkedik a mellkasa. …édesen alszik. "Olyan, mintha fényt adni nem egyedül a nap lenne képes..."
Szeretem őt. Őt, aki egy lány. Nem tehetek róla. Sokáig fetrengtem a bűn fertőjében, azt hittem, hogy selejt gyerek vagyok, abnormális.
Mindenhol azt sulykolják belénk, hogy a heteroszexuális kapcsolat a normális. Pontosítok: ez az elfogadott, és más nem. Jellemző. Az emberek ostobák, korlátoltak. Olyan vagyok, mint egy kislány, aki hisz a csodákban, és azt hiszi, majd ő váltja meg a világot. Egészen addig hittem abban, hogy az emberek mégis elfogadó lények, amíg be nem vallottam a családomnak mindent. Szétfeszített már a sok hazugság, azt hittem, bele fogok őrülni. Akkor koppantam igazán. A saját családom, azok, akik felneveltek, szerettek, undorodva fordítottak hátat nekem, nekünk. Alig akarták elhinni. …én pedig azt, hogy ők képtelenek valamiféle toleranciát mutatni irányomba és az egész világ felé. Úgy vélték, kicsi vagyok még, majd kinövöm ezt az aberrációt, ahogy ők nevezték. Mondanom sem kell, borzasztóan rosszul estek ezek a szavak.
Nem nőttem ki, de ők erről semmit sem tudnak. Megtanultam hazudni. Véka alá rejteni az örömöm, a bánatom, mindent. Megtanultam mi az egyedüllét.
Soha többet nem beszéltem nekik az érzéseimről. Azt hiszik, kinőttem, mint egy farmert. Még belegondolni is szörnyű.
Szerelmes vagyok. Legszívesebben elmondanám mindenkinek, azt kiabálnám a világnak, hogy szeretem őt. Ehelyett magamba kell fojtanom. Hisz ő egy lány. Lány nem szerethet lányt, legalábbis egyesek felfogása alapján. A legtöbb ember felfogása alapján.
Egy nyomorult motelszobában kell eltöltenünk szexuális életünket. Ha végigmegyünk a nagyváros utcáin, nem foghatom meg a kezét. Pedig néha megtenném. Tudom, hogy ő is így érez, az ő családja sem sokkal jobb, mint az enyém. Nem tudom, mégis hogyan lehetnék boldog, ha életem minden egyes másodperce hazugság?
Ha végig sétálok az utcán, az emberek még egy pillantásra sem méltatnak. Nincs a fejemre írva semmi. Ugyanolyan átlagos lány vagyok, mint az összes többi. Se több, se kevesebb. A felszín alatt… Nos, azalatt sok minden rejtőzik, amit pókerarccal takarok el.
Kopp-kopp, eleredt az eső. Mostanában elég sűrűn esik. Talán az időjárás megérzi az én mérhetetlen fájdalmamat és szomorúságomat. Zivatar után minden olyan friss, tiszta, újjászületik minden. Bárcsak én is megtehetném! Kiállnék az esőre, hagynám, hadd tisztítson meg kívül és belül egyaránt, hogy aztán új emberként folytathassam az életemet. Nem mintha bűnös dolognak tartanám a lány-lány vagy a fiú-fiú szerelmet. Csak akkor könnyebb lenne. Vagy talán mégsem?
Ismét felvillan az órám: öt. Változást akarok az emberekben. Elfogadtatni valami olyasmit, ami tulajdonképpen nem is bűn. Nem kellene, hogy az legyen.
Szépen lassan jön a reggel. Látom, ahogy minden újjászületik. Vajon nekem is menne? Nem, azt valahogy nem hiszem. Csak nyílt boldogságot szeretnék.
Olyan ez a motelszoba, mint valami börtön. Kár, hogy az ablakon nincs rács, mert akkor tényleg úgy festene. A mi börtönünk, a kettőnké, és senki másé. Ahol boldogság vár ránk, nem leszünk senki céltáblája, igaziakká válunk, nincs több hazugság. Tévedek, azt hiszem. Lehet, hogy a külvilág az igazi börtön, a pokol számunkra, és ez a szabadság. Már magam sem tudom.
Az ablakhoz megyek, és kinézek. Be lehet látni a környéket. Csak néhány alakot látok, azok is rohannak az eső elől. Nem értem. Minek tartják a fejük fölé az újságpapírt? Akkor majd sokkal kevesebb eső éri őket, ugye? Pár motor is beindul. Semmi duda, hangoskodás, csak a csend, amit csak néha-néha tör meg valami. Így szép a világ. Nyugodtan, békésen, csendben. Ez pár óra múlva, sőt, fél óra múlva változik. Hiába szeretném, hogy így maradjon, lehetetlent kérek.
Telnek a percek, a vihar csak nem hagy alább, ahogy az én lelkem sem nyugszik meg. Az élet lassan beindul mindenütt. Mennek az emberek, szemellenzővel az arcukon, hogy senkit és semmit ne kelljen megismerni, felismerni, látni. Mindig csak a saját gondjuk-bajuk a fontos, de ez talán valahol ez egy teljesen természetes dolog. Az ember önző lény. Még a legönzetlenebb ember is az. Először nekünk legyen jó, aztán esetleg másoknak. Ha valaki nincs hasonló cipőben, mint mi, soha nem elmélkedik ennyit a toleranciáról. Ebben a percben szerintem senki sem akarja annyira, hogy elfogadják olyannak, amilyen, mint most én. Hiába könyörgök, fohászkodok, nem segít.
Nagyon lassan jön fel a Nap, világosságot hozva ránk. Bár a felhők erősen takarják, néha-néha előtör, kitör egy-egy narancssárgás fénysugár a felhők mögül. Aztán az eső is alábbhagy, majd teljesen eláll, fél óra múlva semmi sem emlékeztet rá, csak néhány tócsa és az emberek csuromvizes ruhája, de semmi más. Ami volt, elmúlt. Ennyi. Kész. Vége.
Feltűnik egy szivárvány a kora reggeli, egészen kitisztult égbolton. Elmosolyodom. Ez az első őszinte mosoly, ami elhagyja az arcomat hosszú-hosszú idő óta. Valahogy boldognak érzem magam, mintha elmúlt volna minden rossz, eltűnt a fájdalom a szívemből. Mintha sosem lett volna más, csak boldogság. Furcsa. Az élet egy ilyen piciny mozzanata mennyi boldogságot csempész a szívekbe. Vajon hány ember látja még ezt az égi csodát? Ezt az eső utáni varázslatos színpompát, ami a legváltozatosabban jelenik meg? Gyönyörű. Megfoghatatlan. Virrad minden, az egész világ. Amilyen gyorsan jött ez a boldog érzés, olyan gyorsan el is tűnik. Eljő egy új nap, egy újabb, ami nem hoz elfogadást a szívekbe. Mennek az emberek dolgozni. Már messziről is látszik minden monoton, berögzült, automatikus lépés, az arcukra fagyott állandóság.
Igen, most már határozottan érzem, hogy reggel van. Ismét felnézek a furcsán tiszta égre, és remélek, még mindig remélek. Hisz új nap van, ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni, esélyt adni másoknak és saját magadnak is. Hisz új nap virradt. Ami valami kezdetét és végét is jelenti egyszerre.
